|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Budenz József 2006. április 4.Magyarországon először jelent meg a Szentkatolnai Bálint Gábor munkásságát bemutató könyv /Szentkatolnai Bálint Gábor: Válogatott írások. Szerkesztő és kiadó: Zágoni Jenő, 2005 Budapest/. A szerző és szerkesztő a Háromszékről származó Zágoni Jenő. Zágoni hűen mutatja be a magyar tudós munkásságát: alaposan tanulmányozta a kiváló nyelvész életútját, és a könyv bevezetőjében összegezte a legfontosabb életrajzi, valamint tudománytörténeti adatait. Bálint Gábor teológus-jogász végzettségű nyelvzseni volt, aki közel harminc nyelvet beszélt tökéletesen, köztük ismerte az összes altaji nyelvet és nyelvjárást, de tudott oroszul, finnül, járatos volt az antik nyelvekben. Ő volt az első európai mongolista, aki a legkülönlegesebb nyelveket tanította akkoriban először Budapesten, majd Kolozsvárott. A mongol és török nyelvek, de a japán akkoriban még jórészt ismeretlen volt a világhírűnek mondott európai egyetemeken. Zágoni a levelektől kezdve az akadémiai felolvasó ülés jegyzőkönyvén keresztül minden elérhető dokumentumot beleszerkesztett a könyvbe. A szerző célja nem Bálint Gábor életművének tudományos elemzése volt, hanem a róla szóló adatok kiadása, hogy végre a magyarországi közönség értesüljön a nagy Kelet-kutató életművéről. A magyarországi tudományos közéletben még mindig kering az a rosszindulatú pletyka, miszerint Bálint Gábor nem volt komoly tudós. A közreadott művek ezt alaposan megcáfolják, sőt, inkább azt mutatják, hogy Bálint Gábor tanulmányútjain nagyon rendszerezett kutatómunkát végzett: külföldön a nyelvtanuláson kívül felfigyelt az adott nép szokásaira, és azokat részleteiben feljegyezte. Zágoni az életrajzi adatok felsorolásán kívül elemzést ad a korabeli magyar tudományos közéletről, ebbe helyezi bele Bálint munkásságát. Elemzéséből megtudhatjuk, hogy a tudós körök miért nem segítették hozzá kutatási lehetőséghez és szakmájának megfelelő álláshoz. Zágoni arra a következtetésre jutott, hogy személyes konfliktusok miatt történt mindez. Egyrészt a magyar szabadságharc eszméin nevelkedő Bálint ellenezte azt, hogy a Magyar Akadémiát német tudósok irányítsák, akik még magyarul sem tanultak meg jól. Másrészt Bálint Gábor jogos kritikával illette Budenz József cseremiszgyűjtését, aki azt személyes sértésnek vette, és mindent megtett, hogy meggátolja Bálint munkásságát. Ráadásul Budenz is azokkal a nyelvekkel foglalkozott, mint az erdélyi tudós, csak ő nem végzett olyan alapos és több évig tartó terepmunkát. Akkoriban, ahogyan a mai magyar tudományban, nem volt demokrácia: csak egyetlen tudományos nézetet engedtek meg, aki pedig ellene szegült, nem engedték tovább kutatni és publikálni. Bálint Gábor is így járt, ugyanis helytelenítette mind a két módszert: vagyis a magyar nyelv besorolását az ugor vagy a török nyelvek közé. Ő az 1870–1880-as években zajló, ugor–török háborúban Fogarasi János akadémikussal együtt azon az állásponton volt, hogy a magyar önálló nyelv, amely közeli rokonságban áll a japán és a mongol nyelvvel. Bálint azt állította, hogy a két távoli nyelvvel még a nagy eurázsiai hun birodalomban érintkezhettünk. A könyv kiindulópontja lehet Bálint Gábor további munkássága feltárásának. Bálint 1200 hasonló mongol szó magyar kapcsolatát mutatta ki, melyek helyességét a későbbi magyar turkológusok és mongolisták (Németh Gyula, Ligeti Lajos, Futaky István, Kara György) saját eredményeik alapján megerősítették. Sőt, Bálint már olyan általános nyelvészeti megállapításokat is tett, melyekre most jönnek rá a magyar nyelvészek. Dr. Obrusánszky Borbála történész-orientalista, a filozófia doktora (Ph. D) 1997-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem–mongol szakán, majd kétéves posztgraduális képzésen vett rész a Mongol Állami Egyetemen, ugyanakkor ösztöndíjasként több ázsiai tanulmányutat tehetett az utóbbi évtized során. Itt olvasható könyvismertetése angol nyelven készült egy amerikai folyóirat részére, a magyar változatot maga a szerző bocsátotta a lap rendelkezésére. /Obrusánszky Borbála: Szentkatolnai Bálint Gábor Budapesten. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2006. április 4./2013. június 1.Száz éve hunyt el Szentkatolnai Bálint GáborHarmincöt éves a fővárosban élő Bálint Gábor, amikor számot vet emberi és tudósi helyzetével. Amikor alábbi nyílt levelét 1879-ben közreadja, túl van már egy „tanulmányutazáson”, amelyre az akadémia támogatásával és a nagy tekintélyű Fogarasi János mecénás megbízásából került sor, hogy a magyar nyelv ázsiai (mongol, tatár, kínai) rokonságának kiderítésére végezzen helyszíni tanulmányokat, és egy másikon, gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedícióján (1877–78), amelynek köszönhetően Dél-Indiába jutott el, de rövid időre még Sanghajban és Japánban is megfordult, igaz, egészségi állapota miatt még az expedíció befejezése előtt vissza kellett térnie. 1875-ben adta ki a Török nyelvtant, 1877-ben az első ázsiai tanulmányútján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, hiedelemgyűjteményt, szótárat és nyelvtant Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel. Ezek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor véleménye szerint is Bálint munkásságának legértékesebb és legmaradandóbb értékei közé tartoznak, de ide sorolandó még a későbbiek közül a Tamul (dravida) tanulmányok (1897), a Kabard nyelvtan (1900) és egy kabard szótár (Lexicon cabardico-hungarico-latinum, 1904). A magyar nyelv és nép eredetéről folyó korabeli szakmai viták (ugor–török háború) kereszttüzébe került Bálint, aki ekkor már mind a finnugor, mind a török rokonítást megkérdőjelezte, s tette ezt a helyszínen szerzett hatalmas élő nyelvi ismeret birtokában, ami eleve fölényt jelentett számára a hivatalos nyelvészeti tanok képviselőivel szemben (Budenz József, Hunfalvy Pál), akiknek – amint ironikusan megjegyzi – nem volt hajlandó „tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek”. Ezek viszont, „az uralomra jutott fanatikus pajtások” hatalmuk birtokában mindent elkövettek, hogy tudósként és emberként lehetetlen helyzetbe hozzák – Aranyt idézve, aki mint az Akadémia főtitkára rokonszenvezett a megalkuvást nem ismerő fiatal tudóssal – a „vasfejű székelyt”. Kiderül Bálint leveléből, hogy amikor fordítói állásért a külügyminisztériumhoz folyamodott, azzal utasították el: annak az állásnak a betöltéséhez annyi idegen nyelv ismerete nem szükséges (!?), a nyilvános rendkívüli tanári kinevezését a budapesti egyetemre pedig ellenezte Budenz, s a kultuszminisztériumban Hunfalvy gáncsolta el. Látván az „ápril-járatást”, hazája elhagyása mellett döntött Bálint. Erre írta Arany sokat idézett négysorosát: „Szegény Bálint Gábor, / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé!” „A szenvedés azonban csak ezután következett – írja György Lajos. – Bálint Gábor csakugyan elhagyta Magyarországot, s közel másfél évtizedig Európa és Ázsia különböző helyein hányódott, mint egy földönfutó és üldözött vad, önmagával, hazájával és a tudománnyal meghasonulva. Életének ezt az időszakát sűrű homály fedi. (...) Csak elejtett nyilatkozataiból tudjuk, hogy Spanyolországban hivatalnokoskodott, a Libanon cédrusai alatti gyökerekkel élt és lepkéket gyűjtött, hogy abból tengesse életét, Damaszkuszban török pénzügyi ellenőr volt, Bagdadban pénzügyigazgató, s végül az athéni egyetemen mint meghívott előadó újgörög nyelven tartott előadásokat, s arab nyelvet is tanított. Csak egy-két erdélyi jó barátja tudta, hol és merre jár; talán majd a levéltárak fognak hányódásairól felvilágosítást adni.” Mintegy ezt igazolta évtizedekkel később Árvay József, aki Bálintnak egy 1891-ből származó feljegyzésére hivatkozik, miszerint az újesztendő napja 1880-ban Bagdadban, 1881-ben Brusszában, 1882-ben Bécsben, 1883-ban Boszniában, 1884-ben Konstantinápolyban, 1885-ben Bejrútban, 1886-ban Jaffában, 1887-ben és 1888-ban Bejrútban, 1889-ben és 1890-ben Athénban virradt reá. Minthogy az akadémia tíz évvel Bálint távozása után sem mozdította elő az ő hazatérését, csak 1892-ben tért haza, hallgatva barátai s a székely vármegyék hívására, amikor is Szentkatolnán telepedett le, majd hívei támogatásával nevezte ki a minisztérium 1893 decemberében kolozsvári nyilvános rendkívüli, 1897-ben pedig nyilvános rendes egyetemi tanárnak, ahol rendszeresen előadta a török nyelvet, de tanított tatár, japán nyelvet, kabardot, sőt, egy félévet a finn tanszéken is helyettesített. A nagy magyar orientalista kolozsvári egyetemi tanárságára volt büszke, illetve hogy tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták 1896-ban. 1913. május 27-e óta a kézdivásárhelyi temetőben nyugszik. Borcsa János Népújság Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. szeptember 21.Bálint Gábor újraértékeléseSzáz éve halt meg Székelyföld egyik kiváló keletkutatója, nyelvésze, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), munkásságának teljes feldolgozásával még adós a magyar tudomány, sajnos, eddig főleg külföldi egyetemek és kutatóintézetek figyeltek fel a magyar szakember páratlan munkájára. A kolozsvári egyetem egykori professzora munkásságának feltárását máig hátráltatja az a sok rosszindulatú pletyka, melyet irigyei ragasztottak rá, máig úgy él a magyar szakirodalomban, mint tévelygő, dilettáns és délibábokat kergető ember, talán ezért is félnek sokan a beidegződéseket cáfolni. Megpróbáljuk bemutatni, hogy milyen úttörő kutatást végzett a székely tudós és hazafi, ki közel harminc nyelven beszélt. Tatárok és mongolok A Magyar Akadémia az 1860-as évek végén a tatárok és a mongolok nyelvének tanulmányozására egy fiatal nyelvészt akart kiküldeni. A mongol nyelvet tanulmányozó, akadémikus és szótárszerkesztő Fogarasi János meg akarta tudni, vajon a mongol nyelv tényleg nagyon hasonlít-e a magyarra. A választás Bálint Gáborra esett, aki sok nyelvet bírt, és vállalta a hosszú utat, hogy kutatásokat végezzen a cári birodalomban. Bálint Gábor eljutott a kazani tatárokhoz, ahol a Kazani Egyetemen is végzett kutatást, konzultált a legkiválóbb tudósokkal, néprajzi gyűjtést is végzett, majd a Volga folyó mentén élő mongolokhoz, a kalmükökhöz ment, akik nagyon archaikus nyelvet beszélnek. Mindkét helyen páratlan nyelvészeti és néprajzi gyűjtést végzett, Bálint nem az irodalmi, hanem az élő, beszélt nyelvet tanulmányozta. Rövid tartózkodása ellenére alaposan feltárta a két nyelv szerkezetét, és hasonlóságot keresett a magyar nyelvvel. Ezt követően Urgába, a mai Mongólia fővárosába, Ulánbátorba utazott, hogy az ottani mongol nyelvjárást tanulmányozza, illetve hogy megtanuljon mandzsu nyelven. Akkoriban a mongolok a mandzsu birodalomhoz tartoztak. Erről az útjáról nagyon sok feljegyzést készített, melynek nagy része máig kiadatlan, jelenleg az MTA kézirattárában hever, csupán néhány tanulmánya jelent meg a mandzsu táltoshitről, valamint a burját-mongol nyelvről. Bálint hazatérve tartott néhány előadást az akadémián, sőt, úgy tűnt, hogy karrierje szépen ível felfelé, hiszen három akadémikus, köztük Hunfalvy Pál is levelezőtagnak ajánlotta. Sajnos, Bálintnak akadt egy komoly ellenfele Budenz József személyében, akivel a magyar nyelv kérdésében heves összetűzésbe keveredett. Budenz szakmai féltékenységből mindenképpen el akarta távolítani ellenlábasát, a tehetséges és sok nyelven beszélő székely fiatalt. Először is megakadályozta, hogy Bálint önálló mongolisztikai tanszéket hozzon létre Budapesten, megszüntették magántanári állását, aztán akadémiai segélyét is megvonták. Mivel a keleti nyelveket nem beszélő kollégái nem értették meg újszerű meglátását, elterjesztették róla, hogy dilettáns, és a magyart minden nyelvvel rokonítani akarja. Bálint munkáiból világosan kiderül, miként gondolkozott ő az eurázsiai nyelvek kapcsolatrendszeréről, mely felfogás egyezett néhány kortársának nézetével. Ő az akkori nemzetközi elnevezésekben szereplő „turáni”, vagy „szkíta” népek nyelvét akarta tanulmányozni, és azok hasonlóságait kimutatni és elemezni. Miután ellenfelei miatt nem kapott állást otthon, Bálint közel húsz évre külföldre távozott, változatos, de bizalmi állásokban helyezkedett el. Az 1880-as évek végén már az Athéni Egyetemen tanított. A székelyek nem tűrték el, hogy kiváló tudósuk idegen földön kamatoztatja tudását, ezért mozgalmat indítottak hazahozatalára. Ennek élére Jakab Elek kiváló akadémikus-történész állt. 1891-ben sikerült hazahozni Bálintot, és Kolozsváron tanszékvezetői állást szereztek neki. Tizenkét évig irányította az ottani Urál-altaji Tanszéket. Kevesen tudják, hogy vezetése alatt ez a tanszék Európa legszínvonalasabb intézményévé vált, csak ott lehetett például japán nyelvet vagy éppen kabardot tanulni, de a mongol nyelv is ritkaságszámba ment az öreg kontinensen. Bálint Gábor tudományos igényű írásait az Erdélyi Múzeumban tette közzé, de fontos kultúrtörténeti cikkeket közölt a Székely Nemzetben, mint amilyen Dzsingisz kán végrendelete vagy a buddhizmusról szóló elmélkedése. Egyik könyve, A honfoglalás revíziója szintén a kincses városban jelent meg, értékelése még várat magára. Bálint Gábor nagysága abban is megmutatkozott, amikor megírta: a nyelvészek nem tudják eldöntetni egy-egy nép származását, ők csak adatokat gyűjtenek, amelyeket a történészeknek kell elemezniük. Bálint ismerte korlátait, és a nyelvészet eredményeit nem tartotta egyedüli helyes megoldásnak. Ő abban segített, hogy mind az ókori, mind a keleti nyelvekből nagyon sok, a magyarok elődeire vonatkozó forrásanyagot fordított le, a görögtől az arabig. Publikációiból, valamint a megmaradt könyveiből kiderül, hogy Bálint nemcsak jól ismerte a külföldi és hazai szakirodalmat, de helyszíni tapasztalatai alapján rengeteg fontos adattal gazdagította magyar tudományt. Hun kutatás Bálint Gábort a Magyar Akadémia azért küldte ki a kalmükök, majd a mongolok közé, hogy tanulmányozza a magyar és a mongol nyelv közti hasonlóságot. Fő pártfogója, az akadémikus Fogarasi János ugyanis nagyon közelinek tartotta a két nyelvet. Bálint négyéves kutatóútja után hazatért, és az Akadémián be is számolt gyűjtéséről. Ő azonban nem magyar–mongol rokonságról beszélt, hanem rájött arra, hogy a sok egyezés alapja a hun lehetett, ezért a hunokról is gyűjtött néhány forrásadatot. Deguignes védelmében állást foglal az ázsiai hun és az európai hunok azonosságáról, és már akkor megállapította, hogy a kínai krónikákban szereplő xiong-nu kifejezés a kínai fogalomírás szerint egy hun vagy hunnu alakot ad vissza. Ezt ma már a kínai nyelvészek is megerősítették. Sőt, kimutatta, hogy a tamul és a szanszkrit nyelvben a hun szó „huna” alakban van jelen, ami azt igazolja, hogy hunok Észak-Indiában is éltek. A szakirodalomban talált egy huni népet is, mely a dél-kínai Jünnan tartományban élt, Bálint őket is a hunok utódainak tartotta. Ezt legutóbb a koreai régész, Kang In Uk igazolta. Korábban már orosz régészek is rájöttek arra, hogy abban a térségben sztyeppei lovasok éltek. Bálint nyelvészeti munkái után 1901-ben megírta A honfoglalás revíziója című kötetét, melyben visszatért a hun kérdésre. Megállapította, hogy a mongol nyelvben található sok magyar szó hasonlóságának csak egyetlenegy magyarázata lehet: az igaz nemzeti hagyomány Hunorról és Magorról. Bálint a mongol történelem kapcsán is megemlíti a hunokkal való szoros kapcsolatot. Azt állította, hogy számos mongol törzsnév megtalálható a székely magyar nemzetnél, sőt, az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Ugyancsak Bálint Gábor világított rá arra, hogy a hunok története nem a Volgánál vagy a Donnál kezdődik, hanem Kína szomszédságában, sőt, már akkor rájött arra, hogy a hun műveltség szempontjából a kínai és nem a perzsa hatásokat kell figyelembe venni. Ezt a 20. században a sinológusok szintúgy megerősítették. Dravida- vagy tamil-kérdés Bálint Gábor 1891-es hazatérése után szülőfalujában összeállította hatalmas gyűjtésén alapuló tamil–német szótárát, melynek cédulaanyaga talán még ma is megtalálható a Székely Nemzeti Múzeumban. Szótárával szintén az európai kutatók élére emelkedhetett volna, ha külföldön széles körben megismerik munkásságát, hiszen elsők között fedezte fel a dél-indiai nyelv fontosságát a közép-ázsiai népek és a magyarok nyelvének tanulmányozásában. Mindenesetre ő volt az első olyan európai tudós, aki német–dravida szótárt írt, hiszen előtte csak az angol Caldwell jelentetett meg nyelvtani összefoglalót angol nyelven. Sajnos, még az angol tudós műve sem váltott ki hatást a magyar nyelvészekből, sőt, jóformán senki sem hivatkozott rá. A tamil és a magyar nyelv közötti kapcsolat kutatását tehát brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. Elsőként Rasmus Rask híres dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt, angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti. Míg nálunk az ugor–török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamil nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát tekintélyes nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol–tamil etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil–uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag angolszász kutatók igazolják az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát. Kabardok, avagy kaukázusi magyarok Bálint Gábor 1895-ben részt vett a Zichy-expedícióban, és eljutott a Kaukázusba. Ott megtanulta a kabard nyelvet, melyet a magyarhoz nagyon közelinek talált. Hazatérve kiadott egy kabard–magyar–latin szótárat, amelyet az idő óta is a világ legjobbjának tartanak, sőt, ma már fontos nyelvemlék is. A kabardok kapcsán Bálint csak futólag szólt a kaukázusi magyarok utódairól, valamint Madzsar város romjairól. Ezt a témát később Bendefy László alaposan kutatta, aki a pápai bullákkal igazolta, hogy még 1329-ben is volt az ottani magyaroknak királya, Gyerentyán. Veres Péter etnográfus szerint a kaukázusi térség kutatásában a legjelentősebb eredményt kétségkívül Bálint Gábor orientalista nyelvész érte el, aki hosszú tanulmányútja során a Zichy-expedícióval 1885-ben az adige nyelvet, pontosabban annak keleti, kabard dialektuscsoportját behatóan tanulmányozta. Veres szerint ezzel a Kaukázus hegyei között végzett, voltaképpen mostanáig felülmúlhatatlan nyelvészeti teljesítményével a nemzetközi tudományosságban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nevét örökre beírta a kaukazológia aranykönyvébe. Bálint Gábor munkásságát jól ismerik a kabardok és a kalmükök, ott szinte nemzeti hősként tisztelik. Az ottani szakemberek szerint még senki sem írta le olyan pontosan nyelvüket, mint a magyar nyelvész. Kína, a Belső-mongol Autonóm Tartomány Egyetemén hamarosan feldolgozzák a nagy székely tudós munkáit. Ők már 2005-ben egyik kiadványukban leírták, hogy Bálint volt a magyar mongolisztika megalapítója! Az Oroszországhoz tartozó Tatárföldön, Kazanyban szintén érdeklődnek Bálint munkássága iránt, szeretnék megtudni, mit gyűjtött a kiváló tudós. (Elhangzott 2013. augusztus 16-án a Székely Nemzeti Múzeumban a II. Rika eredetkutató tábor záróeseményeként.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. február 17.Autonómia (14.) – Székely önrendelkezésNemzeti múltunk meghamisítása 1821-re vezethető vissza, amikor a bécsi kancellária írásban ad utasítást egy olyan őstörténet megírására, amellyel a magyarok tartása és büszkesége megtörhető. Ennek folyamodványaként születik meg később két német ajkú nyelvész, Budenz József és Paul Hunsdorfer tollából a finnugor elmélet. Magyarországon ezt azóta sem vonták vissza, bár napjainkban a nyelvi, régészeti és történelmi kutatások eredményein kívül már örökléstani (genetikai) vizsgálatok is igazolják a krónikáinkban rögzített igazságot, miszerint a Kárpát-medencét mindig magyarok lakták, Árpád ide hazatérő népét pedig székelyek fogadták. A magyarság többi részétől eltérően a székelyek nem vármegyékbe, hanem önálló közigazgatási egységekbe, úgynevezett székekbe szerveződtek. Az általuk napjainkban is belakott területet hét fő szék, vagyis Aranyos-, Csík-, a Háromszék néven egyesült Sepsi-, Kézdi- és Orbai-, valamint Maros- és Udvarhelyszéken kívül öt fiúszék (Gyergyó- és Kászon-, Miklósvár-, végül Bardoc- és Keresztúrszék) alkotta. A székeknek gazdasági, katonai és igazságszolgáltatási hatáskörük volt, élükön a tisztségét választás útján elnyerő bíró és katonai parancsnok, a hadnagy (kapitány) állt. Munkájukat az előkelő székelyekből álló tanácsadó testület, később pedig a mellette felállított esküdtszék segítette. Az egyetlen kinevezett vezető a székely haderő parancsnoki tisztjét ellátó székely ispán, akinek beiktatásakor esküt kellett tegyen a székely szabadság és Székelyföld oltalmazására. A nemesi joggal felruházott székelység belső életét saját nemzetgyűlése szabályozta, adót nem kellett fizetniük, csupán új király trónra lépésekor tartoztak ajándékkal, viszont az országot fenyegető veszély esetén, saját költségükön történő hadba vonulásra vállaltak kötelezettséget. A legkisebb közigazgatási egységük a tízes bíró által vezetett, 10 katona előállítására képes település volt. A földet és erdőt közösen birtokolták, így együtt gazdálkodtak és tenyésztették az állatokat is, ezért magszakadás esetén a vagyon nem a kincstárra, hanem a közösségre szállt. A történelem folyamán a székelyek önrendelkezési jogait többször próbálták megnyirbálni, azonban ha óriási véráldozatokkal járó lázadások árán is, de mindig sikerült azokat visszaállíttatni. A székek önállósága az 1876-ban véghezvitt megyésítéssel szűnt meg végérvényesen. Bedő Zoltán Székely Hírmondó Erdély.ma, 2015. március 24.A székelyek és a Tarihi ÜngürüszLétezik egy török nyelvű magyarság-történet, a Tarihi Üngürüsz, amely a kezdetektől egészen a mohácsi vészig mutatja be Magyarország történetét. Több kutató, köztük Hölbling Tamás úgy véli, hogy nagyjából ez lenne az eredeti ősgeszta (vagy annak nagyon közeli másolata), amelyet valaki aztán folytatott, és kiegészített egészen 1526-ig. Ebből a székelyek történetére nézve is érdekes dolgokat tudhatunk meg. A Tarihi Üngürüsz (ami oszmán-törökül A magyarok történetét jelenti) egy török nyelvű krónika, amelyet Terdzsüman Mahmud (Mahmud Tercüman) (1510–1575), I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetése után írt meg. Értékét az adja, hogy a tolmács egy olyan iratot mentett meg a tűz elől és fordított le/dolgozott át török nyelvre, amelynek az őstörténeti részéből az összes régi magyar krónika ihletődött. Felfedezője, Vámbéry Ármin alábecsüli Hogy miért nem épült be igazából a Tarihi Üngürüsz a köztudatba, miért nem idézik nyakra-főre a történészek, az számomra rejtély, de talán kapcsolatban van a mű krimi elemekben is bővelkedő történetével, mely így néz ki: – Megíratik az ősgeszta valamikor a 10–11. században, a későbbi krónikák (Anonymus, Kézai Simon, Kálti Márk) kisebb-nagyobb mértékben használják, és folytatják. – Székesfehérvár 1543. évi elfoglalása után az ősgesztáról nem tudunk semmit, ám Terdzsüman Mahmud lefordítja törökre, és – keleti szokásnak megfelelően – versbe szedett betétekkel toldja meg. – Terdzsüman Mahmud fordításának egy példányát Vámbéry Ármin turkológus az isztambuli bazárban megvásárolja, hazahozza, és 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza. Ami ezután történik vele, nehezen érthető. A krónika felfedezője, Vámbéry Ármin maga vágja el alatta a fát, mondván, hogy „Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmud a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát.” Budenz József 1861-ben részletes ismertetést közölt a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából, az ő következtetése az, hogy a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika (magyarán: nincs elragadtatva a műtől). Aztán nagy csend, a krónikával senki sem foglalkozik, senki nem adja ki, hanem a kézirat tovább hever, most már a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában. A felvidékiek mentik meg Az 1970-es években Mindszenty hercegprímás titkára, dr. Zakar András, a felvidéki Geönczeöl Gyula, dr. Sárkány Kálmán és Kolozsvári Grandpierre Endre kalandos úton megszerzik a krónika fénymásolatát, majd Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkológus professzora lefordítja, felvállalva a magyar kommunista rezsim idején az emiatt járó pereskedést, letartóztatást, zaklatást, szellemi perifériára szorítást. „1971 nyarán dr. Zakar András bizalmasan közölte velem, hogy tudomására jutott egy feldolgozatlan, ősi irat holléte. Csak azt nem tudta, hogy az Akadémiánál, illetve az Isztambulban őrzött kézirat azonos-e. Az Akadémia bennfentesei Isztambulban elintézték, hogy ottani barátaik zárolják az anyagot” – olvashatjuk Geönczeöl Gyula visszaemlékezésében. Zakar nem akarta – mivel a Mindszenty-per vádlottjaként már hét évet sínylődött a rendszer börtönében –, hogy neve az MTA-n felbukkanjon, hátráltatva ezzel az ügyet, így felkérte ismerősét, dr. Sárkány Kálmánt, kérjen filmmásolatot az Akadémia Keleti Gyűjteményében elfekvő kéziratról. Szerencsés módon a terv sikerült, Sárkány megkapta a kópiát. A rendkívül nehéz szöveget Blaskovics József fordította magyarra. „Amikor Pesten kiderült, hogy kezünkben a szöveg, (...) kitört az idegesség az Akadémián. Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza, ellenben másolatokat készítettünk róla (…) Józsi bácsi (Prágában – a szerző) a támadások következtében időnként el volt keseredve, de szerencsére elkészült a kézirat teljes magyar fordítása. Közben kiérkeztem Clevelandba, és a Szittyakürtben egy rövid közleményben tudattam, hogy a teljes kézirat nálam van” – mondja Geönczeöl Gyula. A kézirat azóta két fordításban is megjelent, ám – egy-két kivétellel – igazán komolyan mai napig nem foglalkoztak vele a történészek. A magyarok őstörténete A krónika szerint a magyarok és a hunok Nemródtól (Nimródtól) származnak: „A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak.” Jóval korábbra, időtlen időkre teszi a magyarok (hunok) jelenlétét a Kárpát-medencében, így például a nemzedékekkel Attila előtt Pannóniába költöző hun néprész már szintén azonos nyelvű népet talál itt: „Amikor abba e tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek]. „Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?” – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált; és az ország különféle helyein letelepedett.” Egy Kattar (Kádár) nevű fővezér alatt a hunok újra bejönnek: „Végül is a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le.” Attila lesz a hunok vezetője: „Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak [neki]. A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Nazret-i Iszá időszámítása szerint a háromszáznyolcvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták, a szultáni trónra ültették, és királlyá választották. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.” Aladár lenne az első vezetőnk? A székelyek őstörténete egy kissé másképpen tárul elénk, mint eddig megszoktuk, ennek a történetnek a főszereplői Attila fiai: Kaba (Csaba), a konstantinápolyi királylánytól és Aladár, a német királylánytól. „Szekizmunduz [kelet-római] királynak volt egy szépséges lánya, holdsarló-szemöldökfa, pézsmaillatú, ciprus termetű, tökéletes arányú, cukorajkú, ezüstszínű tokájú, gyönyörűséges szépség. (…) Ezt a lányát Atilusz királynak adta feleségül. Közben megkötötték a teljes békét. Atilusz királynak Szekizmunduz lányától egy Kaba nevű fia született. Szóval barátságot kötöttek, s azután [Atilusz] Szekizmunduztól elbúcsúzott és visszatért.” „Atilusz király felesége, aki Kosztantinijje uralkodójának a lánya volt, eltávozott [ebből] a világból. Volt azonban a Nimcse bégek között egy hatalmas bég, akit Szivatapoludnak hívtak. Volt neki egy szép lánya. Atilusz király ezt a lányt vette el, s tőle egy Aladorinusz nevű fia született.” Attila halála után testvérháború tört ki az örökségért, a hun birodalom birtoklásáért: „Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.” A vereség után Kaba Konstantinápolyba menekül: „A krónikások és hírmondók úgy adják elő tovább, hogy mivel Kaba Kosztantin fejedelmének, Szekizmunduznak a lányától származott, maradék hőseivel útra kelt Kosztantinijje felé, és éjjel-nappal megállás nélkül folytatta útját.” A székelyek első vezetője Aladár lesz, aki kárpótlásul kapja Erdélyt Pannónia helyett: „Mivelhogy Kaba (Csaba) vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a Nimcse-pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt (Aladár) illette volna, ezért őt (kárpótlásul) Erdel (Erdély) tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták.” Az, hogy a székelyek első vezetője Aladár, a Csíki székely krónikában is ugyanígy jelenik meg: az Irnák (a bolgárok történetében is fontos szerepet játszó Ernach) előtti székely vezető neve Halad. Sántha Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
